Lassan mondani se kell... Valahogyan jön egy érzés, hogy menni kellene. Pedig csak egy vásár, amilyenből sok van Erdélyben és Erdélyen kívül.
Talán azért megyünk, mert közünk van az ottlévők egy (kis) részéhez. Néha olyan hangulat van, mintha még szocializmus lenne, mintha mindannyian ugyanannak a kutyának a kölyke lennénk.
Akik értik, amint mondunk és mi is bólogatunk arra, amit kíváncsi szemekkel méregetve mondanak nekünk, mikor szóba elegyedünk.
Aztán olyanok is vannak, akikre úgy nézünk, mintha másik bolygóról jöttek volna és olyanok is, akik ott vannak, de észre sem vesszük őket.
Talán a "zece lej! zece lej!" háttérzajért, a néger kürtőskalács árusért, a rozsdás csavarok gazdájáért és a gábor cigányok kitisztított bútoraiért. Hogy ott legyünk, ahol a különböző életek dolgai beturakodnak a mi életünkbe. Hogy csodálkozzunk rájuk és nyugtalanítsanak bennünket: ez kellene nekem?
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése